2015-03-10 09:40:18

 

 

Magyarországon a sikeres rockprodukciók mindegyikében ott bújik egy erős giccsszál, amitől hevesebben dobog a fogyasztó szíve. A metálban alapból rengeteg giccses motívum található. A Tankcsapdánál ez nem nagyon fedezhető fel. Úgy tudtak eredetiek és sikeresek lenni, hogy egyáltalán nem, vagy csak elvétve operáltak a műfaj bejáratott sémáival. Körülbelül így dicsérte meg nemrég a Kossuth-díjas Lovasi András a Tankcsapdát. Bírom Lovasit, bírom a Tankcsapdát.


A Tankcsapda sohasem arról szólt, hogy ki mennyire tud gitározni, dobolni vagy énekelni. Ha ez számított volna, Lukácsot kellett volna először kivágni a bandából, mert baromira hamis. Ehhez képest – huszonöt éve – a debreceni zenekar minden koncertje Lukács László szerzői estje. Lukács (és ezt nem csupán a szójáték kedvéért írom le megint, ismételve pár évvel ezelőtti önmagamat) a magyar rock egyik utolsó evangélistája. Hogy mit hirdet a dalszövegeiben, és ezt mennyire szellemesen teszi, nos, nem valószínű, hogy ez a kérdés akadémiai vitákat generálna valaha is. A jó hír az, hogy Lukács Laci van, és az is megnyugtató, hogy mégsem ő a magyar rockzene Geszti Pétere. Lukács lírája még nem egyetemi tananyag, de szerintem egyszer az lesz „A posztfeudális Magyarország szerelmi költészete” kurzus keretében.


A Tankcsapda tavaly ősszel a tizenharmadik stúdióalbuma – Urai vagyunk a helyzetnek – megjelentetésével ünnepelte a huszonötödik születésnapját. A lemezt februárban kezdték el turnéztatni. A koncertsorozat magyarországi állomásainak egyike, a nőnap előestéjén, Jászberény volt. Az összes jegy elfogyott elővételben.


A Bercsényi úti Ifjúsági Ház parkettájára boldog tankcsapdások locsolták az egyik tőkeerős támogató sörét. Aki Tankcsapdára készül, tudja, hogy nem bölcsészbuliba megy. Ott inkább bor folyik.

 

Fotó: tankcsapda.com

A szállingózó közönséget a Nomad nyúzta negyvenöt percig. Semmi Etelköz-feeling, az érzelmes metalisták olyanokat kiáltoztak bele az akkor még „szellős” terembe, hogy integess, merre vagy, meg azt, hogy légy jó mindhalálig…


Utánuk jöttek a Tankok. Egyenként be sem mutatkoztak, nem volt rá szükség abban a két órában, amit minimális szólókkal végigdübörögtek. Lukács, igazolva jó hírét, a basszusgitárja és a mellénye mögé egy Iron Maiden / Killers-pólót rejtett, a gitáros, Sidi frizuráját, remélem, Bob Marley ihlette, Fejes Tamás dobos pedig a „Fuck” örökkévalóságát hirdetette a trikóján.


Minden eladási listát ők vezetnek itthon, megengedhetik maguknak, hogy komolyan vegyék a lemezbemutató turnét, s egy rakás új számot játsszanak, és kihagyjanak legalább egy tucat, bivalyerős régi dalt a műsorból. Nem gyűrték össze a lepedőt, nem süllyedt Johnny a mocsokba, nem ültek a fiúk ölébe lányok, és nem érdeklődtek a mennyország kapujánál sem.


„Ez itt nem India, és ez nem szitár / Előttem az állvány, a kezemben a gitár / Csak keresem az igazit / És tudom, milyen az, ha a rock ’n’ roll igazít”.


Na, milyen az? A Tankcsapdánál olyan, mint amikor az elefántcsorda az itatóhoz indul.


Kun Tibor