2015-05-04 13:32:12

 

Az élet minden jelenségét tudományos alapossággal közelítette meg. Már óvodáskorában és kisiskolásként is szívesen lapoztatott, később lapozott ismeretterjesztő könyveket. Aztán, miután értelmiségi szülők gyermeke volt, otthonról hozta a kétkedést. Ezalatt nem öncélú kekeckedést kell érteni, egész egyszerűen szerette tapasztalati úton is megérteni a világot.


Mindenre kidolgozta a megfelelő módszertant, emiatt kissé koravénnek, rosszabb esetben bolondnak tartották. Párkapcsolataiban is így történt: a gyomrára és a beszédközpontjára bízta magát. Ha záros időn belül nem érezte a remegést és nem dadogott, továbblépett. A két feltételnek nem kellett egyszerre teljesülnie, de ha azok egy időben voltak érvényesek, érezte, jó úton jár.  Diákszerelmeiben (nem túl sok, viszont értékes kapcsolatról van szó) jó százalékkal jelzett a rendszer, egyszer azonban cserbenhagyták az érzékei.


A húszas évei végén járt, stabil egzisztenciával rendelkezett. Többször találkozott egy igen éles eszű, külső szemlélő számára talán átlagos lánnyal, aki az egyik helyi könyvelőiroda alkalmazottja volt. A randevúk során a tünetek elmaradtak: sem a gyomorideg, sem pedig a dadogás nem jelentkezett, annál inkább az ismerősség, az otthonosság érzése.  Hamar egymásra hangolódtak – a korábbiakkal ellentétben a köztük lévő különbségek sem zavarták-, és az unalmas megszokás kockázata távolról sem állt fenn.


Egy valami zavarta, még pedig a fiziológiai tünetek teljes hiánya. Ezért legfőbb pszichológusához, gyerekkori legjobb barátjához fordult. Meggypálinka mellett tárgyalták meg a fejleményeket, a jóbarát türelmesen végighallgatta a régi játszópajtást, és csak annyit mondott: „Ide figyelj, ő az igazi!” „Csak ennyi?” – kérdezett vissza a sokadik kör feles végén a másik. „Ennyi” – hangzott a tömör válasz. „És mi van a módszertannal?” „Felejtsd el, hülyeség.”


Kivárt, némi időt hagyott magának és a lánynak. Továbbra is jó volt vele lennie: harmóniában teltek a munka- és az ünnepnapok. Egy jól sikerült mozizós-vacsorázós este végén tőle teljesen szokatlan módon – nem szerette a nagy szavakat (túlzottan is színpadiasnak érezte azokat), és a tettek emberének gondolta magát – így szólt a lányhoz: „Veled akarok maradni. Örökké.” „Ennyi?” „Ennyi.”


Hosszú perceken keresztül forrón ölelték egymást, és akkor értette meg, mi az az „ennyi”: őszintén, minden okoskodás nélkül szeretni a másikat.


Természetesen egy pár lettek törvény szerint is, közös otthonuk lett. A nappali falára egyszerű, natúr színű keretben csak ennyit tett ki: „Ennyi.” Bárkinek, aki megkérdezte tőle, mire utal a falra függesztett egy mondatnyi szöveg, annyit válaszolt: „Remélem, egyszer te is megtudod.”


És sokan, akik visszatértek látogatóba, csak ennyit mondtak neki: „Igazad volt. Tényleg csak annyi.”


P.T.