2017-04-24 12:26:47

 

Gorjanc Ignác 30 évesen járt először Jászberényben, amikor főmérnöknek ideküldték Csepelről. A neve furcsa, különbözik a jászsági családnevektől, de a magyartól is. A Gorjancz vagy Gorianz család a mai Horvátország – korábban Jugoszlávia – területéről származik. A Gorianz-gorjanc szó egyébként hegyi embert jelent. A gyárigazgató Gorjanc Ignác nevét a hatvanas évek közepéig Gorianz-ként találhatjuk a dokumentumokban. Azonban – talán a kiejtés és a sorozatos elírások miatt – később mindig Gorjancként olvasható a neve.


A Gorjanc család 1916-ban telepedett le Csepelen, a Weiss Manfréd gyárban kaptak munkát a férfiak. A legifjabb gyermek Gorjanc Ignác 1924. július 31-én már itt született. Édesanyja egy helybeli sváb asszony volt. Ekkor az apja már vasesztergályos, lőszergyártó művezető, azaz komoly mester, komoly egzisztencia.


Az I. világháború után a csepeli gyárban a haditermelést átállították, mezőgazdasági kisgépek, eke, szántóvas gyártására. A nagytömeg-osztályon – ahol a családfő Gorjanc Ignác is dolgozott – a lőszerhúzó-gépek átalakításával ekevasakat készítettek. Az óriáságyúk lövedékeit készítő gépeken tejeskannák gyártása folyt, de pálinkafőző üstöket, vaságyat is készítettek és a csőgyártásra is berendezkedtek. Ezek ismeretében nem lehet azon csodálkozni, hogy az 1952-ben indított jászberényi gyárban is olyan gépek, technológia volt, melyek hadi és polgári termelésre egyaránt alkalmazhatók voltak. A hüvelygyártó gépeken szódás szifon-testeket tudtak húzni, de tejeskannákat is készítettek alumíniumból. 


A II. világháború közeledtével a lőszergyártás ismét felfutott Csepelen. Azonban a rézhiány miatt a vashüvely-gyártással próbálkoztak. Aztán a vashüvely-gyártást – vagy annak egy korszerűbb módját – telepítették Jászberénybe, a gyárat erre alapították 1952-ben. Ezért küldték Gorjanc Ignácot, a fiatal mérnököt a jász fővárosba, hisz ő ismerte a gyártás teljes folyamatát. Hát így indult Csepel és Jászberény kapcsolata.


A legifjabb Gorjanc Ignác hamarabb tanult meg németül, mint magyarul, mert az apai nagymama csak németül tudott, s ő sokat volt vele. 1930-34-ig járt elemi iskolába, majd egy kis ideig a Pestszenterzsébeti Állami Kossuth Lajos Reálgimnáziumban folytatta tanulmányait. A Weiss Manfréd acél- és fémművek tanonciskoláját 1940-42 között járta ki, vas- és fémesztergályos végzettséget szerzett. 1949-ben kétéves tanulmányokat követően – szintén a WM-ben – a felső ipariskolát kitűnő eredménnyel befejezte. Ez a bizonyítvány egyben az érettségit is jelentette számára.
Gorjanc Ignác már 1940-től a Weiss Manfréd Művekben dolgozott esztergályosként. 1947-ben foglalkozása már: terv technikus. Ezt követte az egyetemi kurzus, ami 1949-53 között történt szintén Csepelen. A műszaki egyetem kihelyezett tagozatán Horgos Gyula, későbbi ipari miniszter is tanította.



Gorjanc Ignác a diplomázás után rövid ideig a szerkesztésben dolgozott, majd a hüvelygyártó üzem vezetője volt. Onnan irányították Jászberénybe 1954-ben főmérnöknek. Már 1955-től ő volt a Fémnyomó és Lemezárugyár igazgatója. Amikor látszott, hogy Jászberényben – megfelelő alapanyag hiánya miatt – acélhüvelyeket nem tudnak gyártani, nagy része volt abban, hogy új profilt találjanak a gyárnak. Ezzel a jövőt is meghatározta a gyár, ugyanakkor Jászberény számára is.

1968-tól már vezérigazgatóként irányította a gyárat, 33 évig volt első számú vezetője.  Életében legendák születtek vezetési stílusáról, módszereiről. Az MSZMP tagjaként, országgyűlési képviselőként – 1967-től haláláig – sok olyan dolgot megtehetett, amit más nem.


A szociális gondoskodás szocialista megoldása eredményeként a Hűtőgépgyár (is) kiterjedt intézményhálózatot tartott fenn. Azonban volt előtte példa. A Weiss Manfréd Műveknek volt saját kórháza, szanatóriuma a tüdőbetegeknek, óvodája, sporttelepe és sportcsarnoka. A sporttelepen vízi sportokra is volt lehetőség. S a legfontosabb talán, a foci. A gyári, majd csepeli focicsapatban rúgta a bőrt Gorjanc Ignác is. Csepelen, a Gubacsi hídnál 1952-53 telén műjégpályát is létesítettek. Tehát volt rá példa – s nemcsak Csepelen, de Ózdon, Győrben, Salgótarjánban és máshol is –, hogy a gyári vezetés a dolgozók szociális ellátásáért is tett valamit. Ezt Gorjanc Ignác tudta, s követte ő is Jászberényben.


Betegségeiről sokféle mende-monda kering máig, de leánya, Gabriella ez ügyben a legpontosabb informátor. Ő mondta el, hogy apja az 1970-es években üzleti úton Afrikában (is) járt, s ott kapott fertőző májgyulladást, amit sajnos nem tudtak teljesen kikezelni az itthoni orvosok. Tetézte a bajt, hogy cukorbetegsége is lett. Már e két betegség elegendő okot adott az aggodalomra, aztán 1984-ben megműtötték Jászberényben sérvvel. Ez a műtét már hatalmas problémát okozott. Az érbetegség és a cukorbetegség következményeként majdnem elvérzett, gyári dolgozókat rendeltek be véradásra, hogy megmenthessék.


Egészségi állapota egyre romlott, gyakran kórházi kezelésre szorult. 1987 januárjában ismét a Kútvölgyi kórházba került. Az erei a cukor- és a májbetegség eredményeként egyre rosszabb állapotban voltak, egyre másra megpattantak, s belső vérzéseket okoztak. Végül halálát az okozta, hogy a torkában megpattant egy ér, s ennek következtében megfulladt.


1987. február 10-én halt meg, szinte napra pontosan 33 évvel azután, hogy Jászberénybe érkezett.


Gorjanc Ignácot lehetett szeretni, lehetett gyűlölni. Érdemeit, eredményeit eltagadni azonban nem lehet. A szocializmus korában tette, amit lehetett, kihasználta a lehetőségeket, amit az a kor, az a gazdaságpolitika kínált. Így fejlődhetett a Hűtőgépgyár és a város.

Jászberényben temették el, a Fehértói temetőben, díszsírhelyen, hiszen díszpolgára is volt a városnak. Pro Urbe Jászberény díjat 1972-ben, Állami-díjat 1975-ben kapott, a város országgyűlési képviselője volt 1967-től haláláig. Kapolyi László akkori ipari miniszter búcsúztatta el.


Kiss Erika