2017-09-05 08:32:07

Láttam már olyat ebben a városban, hogy valaki úgy írt „élményszerű” tudósítást egy bajnoki labdarúgó-mérkőzésről, hogy kinn sem volt a meccsen. Részletkérdés, hogy zavar-e bárkit is ez, de én azt hiszem, oda lehet ilyenkor rajzolni, hogy úgy hallottuk, győztünk, vesztettünk, akármi.

 

Én sem értem ki a kezdésre az 1 -0-ás hazai győzelemmel zárult Jászberényi FC – Balassagyarmati VSE találkozón. Olyannyira nem, hogy csak a 60. percben kaptattam fel a nézőtérre.  A szombat délutáni kezdő sípszó elhangzásakor, 17.30-kor, még jó 40 kilométerre üldögéltem a Sportpálya utcától. A labdarúgó NB III. Keleti csoportjában játszott mérkőzés kétharmada már eltelt, mire befutottam az új lelátóval bővülő stadionba. (Kempingbiciklivel hasítottam a Kárpátiára melegítők között a Riszner sétányon, ahol egy csikósnak vagy betyárnak maszkírozott legény kénytelen volt idegenszívű zenét hallgatni a hangfalakból, valami angolul éneklő csávótól.)
 

A nyáron jelentősen átalakult keretű, s a tavalyinál sokkal szerényebb célokat maga elé tűző JFC az előző három fordulóban négy pontot szerzett, ellenfele, az újonc Balassagyarmat pedig – felturbózva néhány „komoly erősítést jelentő”, rutinos futballistával és egy, az NB I-ben is bizonyított edzővel – kettővel többet.  Ehhez képest a nógrádiak, fél órával a meccs vége előtt, hátrányból próbáltak javítani a sérülés és eltiltás miatt kesergő hazaiak ellenében.
 

 

Az első félidőt egy az egyben elmulasztottam, de nem éreztem ürességet a helyén, hiszen gólt nem, csak vendégfölényt láthattam volna abban a játékrészben. A folytatásban viszont rosszkor hiányoztam, mert a 48. percben született győztes találatunkról lemaradtam. Úgy olvastam, hogy egy mutatós akció végén, az átigazolási időszak finisében hozzánk került, húsz éves Nagy Richárd lőtt a nevéhez méltó gólt. A cseréjekor nagyon megtapsolták.
 

 

A balassagyarmatiak a mérkőzés utolsó harmadában védekezésre kényszerítettek bennünket, miközben az egyik játékosunkat, Sorecz Szabolcsot a bíró a 68. percben leküldte a pályáról. Négy forduló alatt ez volt a harmadik kiállítás nálunk, ráadásul Sorecz visszaeső, már a második piros lapot kapta az éppen csak megkezdődött idényben. De mit sem ért az emlegetett rutin, a mezőnyfölény és az emberelőny a ’gyarmatiaknál, ha a kapunk fölé-mellé lődöztek, vagy gyámoltalan labdáik Menczeles Iván kezei között végezték. A mieink a záró negyedórában – a sötét esőfelhők és a késői időpont miatt masszívan rossz látási viszonyok között – kétszer is csillapíthatták volna a drukkerek izgatottságát, de a 84. percben Tisza Kálmán közelről a kapust, míg a 87. percben Hevesi-Tóth Tamás vagy Ludasi Martin távolról a felső lécet találta telibe. Aztán jó volt így is, nem veszett oda a győzelmünk a homályban, a közönség megdicsérte a fiúkat. A trénerek sem vesztek össze a mérkőzés értékelésekor: Gelei Károly a szerencse forgandóságáról és egy erős vendégcsapatról beszélt, Kis Károly pedig a balszerencsét kárhoztatta.
 

 

Amikor a haragosan szürkésfekete égbolt alatt a játékvezető a hosszabbítást mutatta a kezével, rászóltak a régi lelátóról: „Mennyi az, hány ujj? Mondd be hangosan!” Nem sokkal később, a szabadtéri színpadról egy, a nemzeti gödör legaljáról felkiabáló zenekar az utolsó csatára biztatott. Úgy van, és mindent vissza, legalább az NB III-as meccsek kezdési időpontját ilyentájt, vagy ússzon fényárban a centerpálya is, ahogy’ a kispályás bajnokság a műfüvesen; láttam, hazafelé amonnan…

Kun Tibor