Abszurd lakástalkshow
- Írta: Kun Tibor
- Betűméret Betűméret csökkentése Betűméret növelése
Két testvér életébe csöppen egy csavargó, és úgy döntenek, hogy ez a lusta ember megfelelő lenne a házuk gondnokának. Hogy miért kéne egy ilyen alak egy ócska házban, ahol semmi szükség gondnokra, nem derül ki. Nagyjából ez a története az irodalmi Nobel-díjas angol drámaíró, Harold Pinter A gondnok című darabjának, melyet a Nézőművészeti Kft. mutatott be január végén a Főnix Fészek Műhelyházban. Az előadást Szabó Máté rendezte.
Megoldása tehát nincs a kétszer hatvan perces színműnek, és kulcsot nem ad a megvilágosodáshoz az sem, hogy nagyszerű színészek rajzolják meg a figurákat és a „cselekményt”. A játéktér gondolatébresztő: egyetlen kopott szoba („szaros kis lyuk”), ami egyszerre rendezett és rendetlen, mint lakójának, az elektrosokk terápián átesett, félbolond Astonnak (Scherer Péter) a lelkivilága. Ebben a szobában ki-be jár három ember, de miért? „Kóbor fingom sincs” - rángathatnám ide Daviest (Mucsi Zoltán), a homelesst, akit Aston mentett meg egy alapos veréstől, és cipelt fel a szobájába. Davies citált mondata ugyan nem a darab megfejtésére vonatkozott, de akár azzal kapcsolatban is elejthette volna. Daviest igazán kár volt „becserkésznie” Astonnak, mert akaratos, buta, mindig kér valamit, nem akar gondnok lenni, és az öccse előtt sértegeti őt. Mick, Aston öccse (Katona László) kiszámíthatatlan, ijesztően hangoskodó, és védelmébe veszi a szelídre butított bátyját. Amolyan a jég hátán is megélő pasas, aki máshol lakik, és akinek a lestrapált házon kívül egy darab furgonja van. És ő sem szolgál magyarázattal arra, hogy miért szeretné gondnoknak az iratait vesztett, de rámenős és a túléléshez kellő rafináltsággal rendelkező hajléktalan Daviest. Egy olyan házban, ahol amúgy is perifériára szorult emberek a bérlők. (Mucsi: „Kik laknak a szomszédban?” Scherer: „Egy indiai család.” Mucsi: „Feketék?” Scherer: „Nem nagyon látom őket.” Mucsi: „Akkor feketék!”)
A három egyenrangú szereplő kusza viszonyából - miközben nem értik egymást, és a kommunikáció minduntalan összeomlik közöttük - a tehetetlenség, a cselekvésképtelenség és a gátlástalanság furcsa keveréke születik.
Az előadás csúcsa, elsőrangú színészi munka, Scherer Péter monológja. Limlomos ágya szélén ülve, ormótlan nadrágban, hosszú perceken át motyogja kórházi történetét, amikor agyi beavatkozással akarat nélküli emberré tették. (Bár az udvarban fészert építene.) Bravúros szöszölés volt ez a jelenet, igazi szobaszínház.
Hát, én itt aludtam el, ne haragudjatok, fiúk. A játék mindkét része egy-egy szívet barázdáló Tom Waits-dallal zárult. Ezekben biztos lehettem.
Fotó: Szalai Gyögy
