Jó zenéknél melegedni

Mert akárhányadszorra sem vonzóbb semmi a vasalt világban, mint a gyűrött, a kócos rakenroll. Az első két nap egymást követő három nagyszínpados koncertjén legalábbis nem volt szebb semmi más, és semmi reménytelenül érzelmesebb.

Ádám és Ádám

Van ez az eltaposhatatlan, nagyra nőtt zenekar, a Mini, amelyik az idén ötvenéves, és nem tágít a bluesrocktól meg a fúziós zenétől. És amelyikben az utolsó „hippi csatalovak”, a máig kitartó, nagy bohémek egyike, az énekes-fuvolás-dalszerző Török Ádám már átlépett a hetvenegyedik születésnapján. És Ádi tavaly bevette a bandába Ádit, a még most sem tizennégy Fehér Ádámot, aki afféle bluesgitár-csodagyerek. A srác frizurája az 1969-es Claptont idézi, és a játéka sem sokkal marad el tőle.

Mit lehet tenni? Nyomni tovább, ami bejött az utóbbi fél évszázadban, ami ütött és még mindig üt. Javíthatatlan világjobbítónak hinni magunkat, a városi fények után nyújtogatni a nyakunkat, pöfögtetni a gőzhajót, botladozni keresztes lovagként, blueszal borozni, felpiszkálni öreget és fiatalt a Creammel és Hendrixszel.

És elő lehet húzni a hetvenes évek balladáit, a szélvédő mögött elsuhanó arcokkal, legfeljebb ma már sokkal több van belőlük, és egy kicsit (de nem nagyon) Jethro Tull-osan fuvolázni, mert ez úgy odaragadt Török Ádámhoz, és az is csak az övé, hogy a Kell a barátság-ban negyven éve egy l-lel énekli a kell-t.

Szőke világítótest

Péterfy Borit és az ő Love Bandjét eleddig figyelemre sem méltattam. Na, nem egészen, mert Péterfy Borit, a színész-énekest megjegyeztem magamnak, de a művészete és a tizenkét éve zenélő társulata hidegen hagyott. Egészen a legutóbbi péntek estéig. Nem, még akkor sem volt kedvem hozzájuk, de ketten is (nők!) olyan hatásosan marasztaltak, hogy beletörődtem az elkerülhetetlenbe. A „szelíd erőszaktevők” egyike - egy izgalmas igazgatónő - azzal gyengített el végképp, hogy majd figyeljem a durva jó szövegeket, és különben is, a nő negyvenöt fölött igazán nő. Ó, igen. Részt vettem, elvegyültem, egyebek.

Péterfy Bori és az ő Love Bandje másfél óra alatt letepert a csavaros popzenéjével. Semmi sem az náluk, aminek látszik. A nőnek a haja, a lába és a ki tudja, hányféle színben villódzó melltartója is szövegcentrikus. (Alulról megvilágított lábizmok!) Szívós, de sebezhető hangerőmű, és mögötte ott matat egy kőkemény tánczenekar. Játszottak Csókolomot, Tankcsapdát és Bizottságot is, és ott, ugye, a szövegek alapból veszteségmentesek, de a saját dalaikkal sem kell bujdokolniuk, nagyon rendben vannak. (Lovasi András is besegít, na.)

Péterfy Borinak és az ő Love Bandjének köszönhetem, hogy ezentúl rád hagyom a testem nyomát a paplanon, hogy bocs’, végül úgyis csak egy sóhaj marad minden jó nőből, hogy bármi történjen, a szívemből nem jutsz ki élve, és nem segíthet senki, én se. All you need is love, mondták régen.

Nem tudtam, hogy így fáj

Ezt a számot az LGT, Presser és Dusán írta a Piramist otthagyó Révész Sándornak, az 1985-ben megjelent, első szólólemezére. Sanyi eléggé átélte, Ezredesnek hívták, annyi nője volt, a dal videóklipjében egy kőbányában vonaglott, talpig bőrszerkóban, össze is görnyedt néha a szomorúságtól. Emlékszem, anyukám nézte egy darabig az akkor egyetlen Magyar Televízióban, aztán megkérdezte, hogy ennek a gyereknek mi baja, a hasa vagy a töke fáj? Bármije is fájt, nem fájhatott jobban, mint nekem az, ahogy’ ezt a számot a Zenevonat produkcióban Heincz Gábor Biga énekelte, pedig kellőképpen tehetséges, és nem vonom kétségbe, hogy LGT-rajongó is. Tényleg nem tudtam, hogy így fáj ez a majdnem LGT-show, az Abrakazabra zenekar, Biga, Singh Viki és a két loksis, Karácsony János (gitár, ének) és Solti János (dob) együttműködése. Jól fájt, mert jól játszottak, tiszta erőből, két órát, LGT-számokat és az LGT zenészei másoknak (Révész, Vikidál, Zorán, Kovács Kati, Katona Klári) írott dalait.

A Locomotiv GT zseniális rockbanda volt. Itthon, valószínűleg, időtlen időkig lekörözhetetlenek maradnak. A zenéjük egyszerűen minden, ami rock. Az LGT-dalok olyan mestermunkák, hogy csak elrontani lehet őket. Az Abrakzabra tagjai és a tehetségkutatókon feltűnt, fiatal énekeseik pedig túlságosan jó mesteremberek ahhoz, belerondítsanak a Loksi-életműbe. Jamesnek és Jánoskának meg most, hetven felé közelítve is, olyan helyekről jönnek ezek a dolgok, ahová a többieknek nincs bejárása.

Kalap le a nyitányért, És jött a doktor + Ő még csak most 14, az Egy elfelejtett szó-ért, a Jóbarátok vagyunk-ért, az Embertelen dal-ért, Az utolsó szerelmes dal-ért, a Játssz még-ért, a Csak a szívemet dobom eléd-ért, az Ülök járdán-ért, az Annyi mindent nem szerettem még-ért, és le a kalappal a bátorságért. És helyeslő fejbólintás az őszinte, mély tiszteletért, néhány lassan öregedő, vagy már halott, de vitathatatlanul nagyszerű zenész és előadó előtt. Mégis fájt egy kicsit. Szórakoztatóan fájt, mint egy szentimentális rakenroll, és néhány órán belül, mellékhatások nélkül gyógyult.

Fotó: Szalai György