Közlegény blues

Egyre kevésbé emlékszem a szegedi „katonaélményekre”, harminchat-harminchét éve szenvedtem el mindegyiket, de annyi bizonyos, hogy a Kádár-kori sorkatonaság megalázó, értelmetlen és teljességgel haszontalan időtöltés volt. Hazafias kötelesség pedig végképp nem lehetett, ilyesmiből már akkor is alulteljesítettünk. Amit az elöljáróink magyaráztak nekünk, abban maguk sem hittek, csak a nagyon hülyék közülük. Jobb férfiak nem lettünk, aki addig nem tanult meg lopni, csalni, hazudni, ügyeskedni, gátlástalanul törtetni, a Magyar Néphadseregben mindezt elsajátíthatta. Esetleg a bajtársiasság fogalmával is megismerkedhetett, de csak egészen ritka, kivételes alkalmakkor.

Tavaly, a járványhelyzet járulékaként, gyakorlott kézzel kapcsolták vissza a militáns bosszantógépet. Álljatok be katonának, munkahelyeteket elveszítettek, ajánlották, hivatásosnak, nyilván, mert a sorkatonaság nem önkéntes, és már rég nincs is.  Felhúztak kissé, ezzel is, és előcibálták belőlem, ami utálat megmaradt az egyenruhás haszontalankodásom idejéből (Vár állott, most lakópark). Egy év eltelt, és a maradék maradékát is kifordították belőlem.

Így akar kimenni a városba, az emberek közé? Olyan szőrös, mint a p.csa! Kicsit borostásan álltál a laktanya kapujában, kimenőre készülve, kezedben a parancsnoki engedéllyel, a laktanyával szemben a 4-es villamos várakozott a végállomáson, de nem rohanhattál át a Szabadkai úton, hogy elérd, mert a kapuügyeletes még szórakozott veled. Máskülönben a hasonlat 1984-85-ben még rendben volt, de ma már nem állná meg a helyét. Maga meg meztelenül akar a városba menni? Egy gomb nem volt begombolva az ingeden.

Miért, mi bajotok vele, nekünk tetszik a katonaság… Egy jót mondj benne, b.zmeg! Nem messze a Zalka Máté laktanyától egy katonai szakközépiskola és kollégium emelkedett ki a dél-alföldi porból, biztosan azért, hogy az oda járó, elszánt srácok közelről érezzék a puskaporszagot, vagy inkább közel legyenek ahhoz a sok baromsághoz, ami majd a választott életpályájukhoz tartozik. Fiatalabbak voltak nálad, néha beléjük botlottál, és reménytelenül próbáltad lebeszélni őket a katonai karrierről.

Maguk, ott, ketten, az a trió, jöjjenek csak ide! Mindennapos tapasztalod volt, hogy a főnökeid hadilábon állnak az idegen szavak használatával, értelmével. Talán sejtettek róluk valamit, de nem cifrázták, röhögni meg tilos volt előttük. Inkább új, idegen gyökerű szavakat alkottál a többiekkel, nem éppen Kazinczy nyomdokain, motoros fűrészek nevéből képezve őket, úgymint stihlezi, gatterezi, vagyis amikor hatalmasat szív éppen valaki a katonatársak közül… Tudom, hogy maguk egyemisták, én sem vagyok egy szadizmus, de hogy ráb.sztak, az k.rvaisten!

Kun honvéd, kérek engedélyt, a körlet ajtajában hátranéztél, hányan vártok bebocsátásra, harmadmagammal a körletben tartózkodni! Cselédsors. A szobaparancsnok régebben vonult be nálad, valami sötét alak, a vaságyon döglött, neki lehetett. Tartózkodjon! - böfögte. A menekülési útvonal az ágyad melletti stokihoz vezetett. Tartózkodó kérelem. Csokonai, b.zmeg.

Benzinszagot érzek! A folyosót mostad fel, csapatban „fókáztál”, fordított T-alakú felmosófára tekert mosószeres-vizes ronggyal, „motoros fókával”. Elvtársak, kapcsolják ki a motrot! Ki engedélyezte ezt maguknak?  Az a tufa eldobatta a felmosófát, és térdre, imához, a mocskos, ultrás rongyhoz.

KISZ, b.zmeg, és a vizesblokk takarításával mi lesz? Hallottad, ahogy a laktanyaparancsnok odakint, a folyosón üvölt a KISZ-es és párttag társaddal (megszólítás: KISZ, b.zmeg), aki előfelvételis sorkatonaként képviselt bennünket, vagy akárkit, 1985-ben, Moszkvában, a keleti blokk összeomlása előtti utolsó Világifjúsági és diáktalálkozón. (A leszerelés után csoporttársak lettünk a szegedi tanárképzőn, ott már nem sokáig számított a megfelelő ideológiai előképzettség.) A program, amiről kirángatta a parancsnok, egy előadás volt, a szegedi egyetem, akkoriban JATE, egyik tanára tartotta az akkoriban még megosztott Németországról, ezért fáradt be a laktanyába, a KISZ invitálására. De őrnagy elvtárs, mentegetőzött a riadt ifjúkommunista, az őrnagyot még az ötvenes években emelték ki a proletárok közül, és csináltak belőle gyorstalpalón katonatisztet, egy egyetemi tanár tart nekünk előadást a kettéosztott Németországról… Nem érdekel, KISZ, b.zmeg, akármilyen Németország, húzzatok takarítani!  A katona ne unatkozzon. Ha hó esett, nem a hókotró dolgozott, még mit nem, lapátolj te, egér, cin-cin, ha nincs elég hólapát, vegyél le egy ajtót, akaszd le a faliújságot, és told azzal.

Oláh miniszter díszútja. Oláh István hadseregtábornoknak csak egyetlen év honvédelmi miniszterség jutott, mert váratlanul meghalt. Előtte azonban - ki tudja, miért, hadititok lehetett - még megtekintette a szegedi helyőrséget. (Nyilván nem az őrség panaszát akarta meghallgatni...) Nem tudtál elillanni a kényszermunka elől, neked kellett felfesteni a betonplaccra (az alakulótérre) Oláh miniszter vonulási útvonalát, ahol majd elvonszolja mázsányi súlyát meg a kopasz fejét, bár ezekkel együtt is sokszorta különb katona és ember volt, mint elődje, Czinege Lajos. Nem egyedül munkálkodtál az ügy érdekében, néhány sorstársad még horogra akadt, többen próbáltunk tehát teret adni egymás kreativitásának, vagyis egyikünk sem akart semmit csinálni. Egyikőtöknél volt az ecset, a másiknál a festék, a harmadiknál a „vonalzó”, a negyedik meg nézte. Rózsa Sanyi (ex-Liska), egy igazi betyár, és az abban az időben a perifériára szorított magyar underground és skinhead zenekarok jó ismerője, felém dobta a festékes dobozt, a tetejét viszont nem pattintotta vissza rendesen, és a beton nyomban kék színbe borult… Fél napig dörzsöltük hígítós rongyokkal, válogatott szidalmak között, a miniszter elvtárs díszútja, b.sszák meg, honnan tudná e nélkül, merre kell mennie. Nem mi festettük fel végül, és azt sem láttuk, hogyan díszelgett el mellette. Nem zavarhattuk jelenlétünkkel a főember látogatását.

Jó itt állni? Akkor ideállunk mi is! Kimenő egyenruhában hagyhattad el a laktanyát, ha eltávozást vagy kimenőt kaptál. A kimenő célja a szép Szeged valamelyik népszerű kocsmájának vagy diszkójának felkeresése volt, na meg a kulturált eszméletvesztés. A John Mayall’s Bluesbreakers 1985. június 6-i koncertje (Behind The Iron Curtain) a szegedi salakmotoros pályán ebből a sorból alaposan kilógott, mert a fél éves „zsoldodnak” (500 forint) a harmadába (140 forint) került a belépőjegy, és először az életben embertelenül jó, élő bluesgitározással feledtethetted az összes keserűségedet. Valamelyikünk feldobta a színpadra a tányérsapkáját, John Mayall fel is tette a fejére, és úgy szidta a szúnyogokat, fucking mosquitos! Ez a jelenet, persze, kimaradt a Magyar Televízió helyszínen forgatott koncertfilmjéből. A JATE-klub diszkójában nem sok maradásod volt, hiába vetetted le előzékenyen a tányérsapkádat. A nem táncoló egyetemista lányok a pinceklub falának támaszkodva hallgatták a zenét. Jó itt állni? - kérdeztük. Akkor ideállunk mi is! Erre ők odébb húzódtak, és mindig csak odébb és odébb a snájdig vitéz uraktól, így nem maradt más, mint hogy a poharadba kapaszkodj.

Elvtársak, tetszik maguknak ez a zene? A hétvégén diszkózom, hallgassák, lemérem magukkal. Toldi őrmester (beszélő név) csupa jó szándékból beparancsolt mindenkit a laktanya KISZ-klubjába, ültél kukán, és hallgattad a szörnyű műsort. Teszt üzemmód, önfény és döbbenet. Nem is ízlésficam, ez már szilánkosra tört ízlés. Hasonló kényszerpálya volt, amikor kivezényeltek közönségnek a Szegedi Szabadtéri Játékok János, a vitéz című produkciójára. Nagyon fáztál, mert az időjárás még rátett egy lapáttal, nem volt bajnak épp elég a mű maga. Kacsóh Pongrác daljátékát Victor Máté rockosította, és máig nem érted, hogy az LGT-vel akkortájt kiváló lemezeket készítő Katona Klárit hogyan bírták rábeszélni Iluska szerepére. A helyi újság mindenesetre nem sokat bíbelődött a kritikával, ezt írta: István, a király, János, a vitéz, néző, a hülye.

Dolgozzon az, aki haza akar menni, én már voltam otthon… Álmában beszélt valaki, nem kellett fülelned, tisztán és elég hangosan formálta mondatot, még a horkolás zaja sem bírta elnyomni. Az eltávozásról vasárnap este visszatérőknek a laktanyában „víkendezők” mindig ugyanazt a lehengerlő kérdést tették fel, mert nem lehetett megunni: Már megint otthon voltál? Megkaptad a címet? Milyen címet? A g.cimet.

 A bakonyi hadgyakorlaton is beszéltél álmodban, minden álmodban veled van valaki, aki segít. A sátor dobkályhájába szurkos parkettadarabokkal kellett begyújtani, és éjszaka, óránként váltva egymást, figyelni, hogy el ne aludjon a tűz. Éppen te voltál a soros őrszem, amikor a dobkályha (sátortetőn kikandikáló) csövének külső oldalán visszafolyt a szurok, egy társad erre ébredt, és rácsodálkozott a katonai hálózsákból: Néger hoki… Harminchat éve még egyikőtök sem tudta, hogy mi píszí, és mi nem.

Sokszor szimplán korrekt sem lehettél, mert nem adtak rá lehetőséget a körülmények. Az egyik rossz napon, hát, van ilyen, hatalmas méretű emberi ürülékre bukkantak a vécében. Csodájára járt az egész laktanya, napokig nem húzták le, figyelmesen körbeállták, vitatkoztak róla. Valamelyik lombrágó - feltűnően magas katona - csinálhatta? Ezt nem ember csinálta, b.zmeg! Te is ott tébláboltál, és idézted volna a tamáskodóknak Szophoklészt, hogy sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb? A South Park című, mágikus kultúrmocsokkal még nem példálózhattál, mert ez az amerikai animációs sorozat csak 1997-ben indult. Abban, tudvalévően, szerepel Kula bácsi, aki az, ami, és akinek kalapja van, és énekel.

A katonaság számos, egymás közötti konfrontáció terepe is volt, például a rockzenei ízléseddel is könnyen megutáltathattad magadat. A nyolcvanas évek első felében komoly drukkerhadak szerveződtek egyes magyar rockzenekarok köré, és ezek a fanatikusok a laktanyában sem kímélték egymást, jobb dolguk úgysem akadt. A ricsések (a Beatrice és Nagy Feró követői) nagyon nem bírták az akkor már döglött oroszlán Piramist, de a Piramisnak még sok rajongója volt, a században is. Akiknek a ricsések elégedetten adresszálhatták a Piramis karácsonyi dalának (Kívánj igazi ünnepet: „A világ bármely részén élsz, és bárki vagy, szeretném, hogy légy ma este egy kicsit boldogabb…”) gonosz átiratát: A világ bármely részén élsz, és bárki vagy, nyálazd meg a tökömet, ha Piramis-buzi vagy!

De az alkotó energiák össze is adódtak, mert emlékszel arra is, hogy a rockban jártasabb honvédek állandónak szánt zenés ébresztőt fabrikáltak a stúdióban a Bizottság „Békásmegyer” és a Skorpió „Kelj fel, jóember!” című dalából. Nem lehetett hosszú életű a dolog, mert a főnökök belekötöttek a dalszövegekbe (a Bizottságéba főleg), a zene is idegesítette őket, a szolgálati szabályzat hol enged ilyet, elvtársak, és maradtak a jól bejáratott reggeli rituálénál. Kicsapódott a körlet ajtaja, és beordították harminc embernek, hogy: Jó reggelt, elvtársak! Ébresztő, fel! Ugorjanak ki a g.citócsából!