1956 emlékei – A jászberényi tragédia

Klinkó László 1939 decemberében született Jászberényben. Édesapja pékmester volt, a II. világháborúban katonaként szolgált. Miután a háborúnak vége lett a család újra együtt lehetett, s egy öccse is született. A mai Dózsa György út 32. szám alatt laktak, ahol szülei  pékséget üzemeltettek, annak tulajdonosai voltak.

Klinkó László (fotónkon) – saját bevallása szerint - nagyon rossz gyerek volt, szeretett verekedni, rendetlenkedni. Szülei „pedagógiai megfontolásból” már hatéves kora előtt pár hónappal beadták az iskolába, hátha így hamarabb megkomolyodik. Ez csak évek múltán hozott eredményt, mert a 8. osztály végén már jó eredményei voltak. Ám továbbtanulási szándékát nem támogatta a korabeli iskolavezetés, mert ez állt a bizonyítványában:„A szülők múltban tanúsított politikai magatartása miatt továbbtanulásra nem javasolt.”

Visszaemlékezésében ezt írta: „ Atyám soha nem politizált, illetve soha nem volt egyik pártnak sem tagja. Anyám az MNDSZ tagja volt.  Ez a megjegyzés egyértelműen azt jelentette, hogy nekem el kellett mennem Jászberényből, és nagy szerencsével (ismeretséggel) bejutottam az akkor Újpesten lévő Bőripari Szakiskolába, hogy szakmát tanuljak. Ugyanakkor beiratkoztam az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumba, az esti tagozatra is.”

1956. október 23-at idézve mondta el a következőket: „Az újpesti iskola, a kollégium diákjaival egyszer csak azt vettük észre, hogy a tanárok eltűntek. Nagy volt a nyüzsgés, ment a találgatás, aztán jöttek a hírek. Mi meg felkapaszkodtunk az 55-ös villamosra. Fürtökben lógtak az utasok, végig a Váci úton, a Dózsa György útig, mert a villamosvezető tovább nem volt hajlandó menni, a „veszély” miatt. A többiek megindultak a Dózsa György úton  a Hősök tere felé. Nagy tömeg verődött már össze, sok fiatal is sodródott velünk, és hamarosan a Sztálin szoborhoz jutottunk.”

Klinkó László úgy fogalmazott: „Akkor esett le a tantusz, hogy miről is van szó. Hihetetlen lelkiállapotba kerültünk. Itt, most valami nagy dolog történik, s mi annak részesei lettünk! Az első pillanattól az utolsóig ott voltam. A szobrot a felnőttek nem tudták lehúzni, csak többszöri próbálkozással. Először lovas kocsival próbálták, majd Csepel teherautóval, amikor vagy elszakadt, vagy csak eloldozódott a drótkötél. Nem volt egyszerű a művelet, a dupla acélkötél is kevés volt. Aztán valahonnan odahurcolták a hegesztő-vágó alkalmatosságot, s a csizmájánál elvágták a szobrot. Utána megint húzták ismét megduplázott kötelekkel, s akkor dőlt le. Azt szóval nem is lehet leírni micsoda öröm, micsoda lelkesedés volt akkor a tömegben, s bennünk. Aztán teherautók mögé kötötték a ledöntött szobrot, és a belváros felé húzták. Mi meg a tömeggel mentünk a teherkocsik után.”

Egy érdekes találkozás is történt e napokban. Klinkó László összefutott egy jeles jászberényivel, Csík Tiborral, aki az 1948-as olimpia aranyérmes ökölvívója – Jászberény díszpolgára – volt. Klinkó László korábban, még Jászberényben járt hozzá ökölvívó edzésre, szerették és tisztelték a kiváló sportembert.
 
„Még Újpesten a piac és a Városháza mellett történt ez, ott találkoztunk Csík Tiborral. Elkötelezett forradalmárként volt jelen, igen komoly felszereléssel. Volt nála davaj-gitár, pisztoly, kézigránát is, és igen paprikásan arról beszélt, hogy az oroszokat mind legyilkoljuk!”

Az olimpikon története pedig jól tudjuk, úgy folytatódott az 1956-os események után, hogy ő is elmenekült, Ausztráliában, Sidneyben telepedett le, majd ott halt meg.
 
Ledőlt a bálvány Jászberényben is

A fővárosi zűrzavarban nem maradt sokáig Klinkó László, hazatért családjához. Ehhez az is hozzájárult, hogy az Újpesti Bőrgyár (egykor Mauthner Bőrgyár) is sztrájkot hirdetett, azaz nem lehetett a tanulóknak sem bemenni. Az emlékidézés során azt mondta, hogy október 29-én, vagy 30-án jött haza Jászberénybe.  Itt is történtek azonban izgalmas dolgok, s ő is ment a többiekkel. Az események főbb helyszínei a főtér, a városháza és a bíróság épülete, azok tágas, több utcára is nyíló udvarai voltak.

Járomi József - 1956-ban a városi könyvtár vezetője – 1995-ben megjelent Vihar a városban című történelmi összefoglalójából tudjuk, hogy Jászberényben is megalakultak a forradalom szervezetei, az irányítást átvették a forradalmárok. Járomi József lett a Forradalmi Ifjúsági Szervezet (FISZ) vezetője, melynek mintegy 200 fiatal volt tagja. Klinkó László – és sok kortársa, régi barátja, iskolatársa, ismerőse - is közöttük volt. A fiatalok dolga kevés volt, mert csak november 2-án alakult meg ez a szervezet, és november 3-án a forradalom vezetői – látva az egyre mélyülő zűrzavart - már haza is küldték őket. Így aztán voltak sokan, akik kérés és parancs nélkül is a forradalom mellett maradtak, sőt többeknek fegyverük is volt, mert azokat nem adták le.

Klinkó László ezt mesélte el: „A bíróság vagy inkább már a börtön udvarán volt feladatunk. A felnőttek fegyvereket hoztak oda nagy ládákban, azokat kellett megtisztítani a vastag zsírtól, a kenőanyagtól. Mi nekiláttunk, s igyekeztünk megcsinálni, de nem volt egyszerű a dolog. Hamarosan jöttek is a megtisztított fegyverekért, és elvitték. Persze mi nem tudtuk, hogy kik és hová. Sajnos a forradalmárok, a felnőttek nevei nem maradtak meg az emlékeimben. Járomi Józsefre sem emlékszem, de a könyve megvan nekem, így az emlékek idézése azért könnyebb.”

A jászberényi szovjet emlékmű ledöntése

„Más alkalommal elküldtek bennünket, fiatalokat – persze csak néhányunkat - a Bercsényi útra. Ott volt a sörgyár, ahonnan üvegeket kértünk. Azért, hogy benzint töltsünk beléjük, s   Molotov-koktélokkal védekezzünk, ha szükséges.  A sörgyárnál dolgozott édesapám jó barátja, Tóth Sanyi bácsi. Teherautó sofőr volt a foglalkozása, ott lakott a szomszédos házban a Bercsényi úton. Ő precíz ember volt, átvételi elismervényt íratott alá velem, mert neki el kellett az üvegekkel számolni. Emlékeim szerint több száz üveget vittünk el tőle, s a bíróság/börtön udvarán töltögettük meg benzinnel, és kanócot is raktunk bele.”

„Volt, amikor a főtéren járőröztünk.  A Csiri-kocsmához, de azon túl is elsétáltunk, a nyomda előtt is álldogáltunk.  Az én emlékeimben máig él egy tank látványa.  Egy orosz tank jött a laktanyájuk (a Jászteleki út) felől a főtérre, és szép lassan elment egészen a városháza sarkáig. (Ott volt a földszinten a könyvtári rész, ahol Járomi József és a fiatalok is gyakran megfordultak).   Aztán lassan keresztbe fordult az úton, majd egy kis idő után elfordult, s visszament a Jászteleki út felé.”  (Ez valószínűleg november 3-án történhetett. Ekkor még a „régi”, a helyiekkel korrekt viszonyban lévő szovjet egységek mozogtak a városban! A jelentős, új orosz haderő november 4-én hajnalban érkezett Magyarországra. A szerk.).

Klinkó Lászlónak november 4-ről is vannak emlékei, mert ő fiatal társaival akkor is a főtéren, annak közelében tartózkodott, járt, vagy bujkált az épületekben, az udvarok között.
 
„Emlékeim szerint november 4-én délután is jött egy tank a szovjet laktanya felől. A Dózsa György út felől kanyarodott a főtérre, majd megállt kb. a nyomda épülete előtti részen. Sőt, ekkor a főtér másik oldalán, a köves út mentén, az árokban is voltak orosz katonák. Ezek nagyjából a mai OTP-székház helyén volt épület előtt feküdtek felfegyverkezve az árokban.  Emlékeim szerint a tankról – vagy valahonnan – felhívás hangzott el, hogy a templom tornyából jöjjön le, aki ott tartózkodik.  Majd nem sokkal ezután a tankból lőttek egyet, s a tornyot eltalálta. Kigyulladt és órákig égett. A főtéren tűzharc, lövöldözés alakult ki az orosz katonák és a forradalmárok között. Nekem sikerült hazajutnom.”

Az első hősi halott – az oroszok lőttek először

November 4-én az egyik, s minden bizonnyal az első hősi halott egy 13 éves fiú volt. Sztárek Csaba (1943-1956) - fotónkon - jó ismerőse, haverja volt Klinkó Lászlónak. A FISZ-ben ő is ott volt, az előző napokban is részt vett a fiatalok munkájában.  Özvegy édesanyja nevelte, nehéz körülmények között éltek, így az élelmes, ügyes fiú abból csinált pénzt, amiből lehetett. Seftelt az itt állomásozó oroszokkal – ahogy más jászberényiek is.  Csaba jól beszélt oroszul, és azok az oroszok – akik korábban a magyar forradalmi vezetőkkel megegyeztek, hogy nem támadnak egymásra - is ismerték a gyereket.

November 4-én, vasárnap délután – amikor már kissé szürkület volt – Csaba is ott volt a főtéren. Nagy valószínűséggel észrevette, hogy az árokban ott van néhány orosz katona, s oda akart szaladni hozzájuk. Kiáltások hangzottak el: Sztoj! Sztoj! – de ő integetve csak szaladt tovább feléjük – idézte az eseményt a szemtanú.

Az orosz katonák – akik aznap érkeztek, s nem tudtak semmit a korábbi megállapodásról -  lesorozták a fegyvertelen gyereket. Sztárek Csaba összeesett, több lövés is eltalálta. Csípőjét, hasát, jobb lábát érte a lövéssorozat. Órákon át vérzett, keservesen jajgatott, segítségért kiabált, de nem mert senki odamenni hozzá, hogy segítsen rajta – idézte emlékeit Klinkó László. Hajnalban Szelényi István ment oda a szerencsétlen fiúhoz, amikor már nem volt lövöldözés, de akkor Sztárek Csaba már nem élt.  A fiú holtestét bevitték a rendőrség (egykori Bathó-palota) főtéri épületébe. Anyja reggel (november 5-én) itt találta meg.

Tehát így kezdődött Jászberényben a főtéri lövöldözés a szovjetek és a magyar forradalmárok között. Egy fegyvertelen gyereket lőttek le az oroszok! Sztárek Csaba volt az első áldozat, az oroszok nyitottak tüzet elsőként.

Közben - 16,30 körüli időpontban - a templomtornyot is lelőtték, mert azt gondolták, hogy ott is van valaki, és fegyverrel van felszerelkezve. Mindennek eredménye: hat jászberényi személy és két szovjet katona halott, valamint 18 magyar és hat orosz sebesült is volt.

Évek teltek el, Klinkó László 1956 decemberében elhagyta az országot, Chicagóba került, ott élte életét, s amikor már tehette hazalátogatott Magyarországra, Jászberénybe.  E visszaemlékezés gerincét  a 2016. júliusában történt jászberényi látogatása során felvett interjú adta.